SZÉP

nem hiába kel fel a nap
(látod, a tavasz is elmarad).
Lássam szemedben a régi lángot
(hogy lobogott!), s benne
magam, s azt az örök álmot,
hogy majd mi megmutatjuk,
meg a világnak, együtt leszünk
míg hajnalok az égre hágnak,
míg lüktet bennünk ez a
konok élet, míg csak fájni
tud itt bent a lélek.
Csak kicsit szeress,
hisz látod, félek: egyszer
az átkos mindennapok
majd elrabolnak tőlem,
eltűnsz, és majd magamat
sem lelem ebben a
zűrzavaros, szerelmetlen
világban.

Csak kicsit szeress,
csak annyira, hogy kettőnket
egy szívünkben lássam.

Sárhelyi Erika: ... magamat sem lelem...